A KUVASZ

A fajta kialakulása és története

A kuvasz minden kétséget kizáróan az egyik legrégebbi magyar pásztorkutyafajta. A népvándorlás során került a Kárpát medence területére, így hazánkban őshonosnak tekinthető. Nagytestű fajta, 70 cm körüli marmagasságú, őseink ezért kezdetben is elsősorban állatokat őrző és vadászati feladatokra használták. Az időszámításunk előtti 7. évezredből származó erőteljes felépítésű pásztorkutyák csontleleteit Észak-Irak területén tárták fel. Kuvaszhoz hasonló méretű őrző kutyák az eurázsiai pusztákon több színváltozatban is előfordultak, bár a legtöbb kutató a fehér színű változatot tekinti a legősibb formának.

Az azonos természetes szelekciós szempontok és környezeti hatások Közép-Ázsia területén, külső és belső tulajdonságaikban hasonló pásztorkutya típus kialakulását eredményezték. Az ázsiai sztyeppékről nyugat irányába a különböző időpontokban megindult népvándorlási hullámok során természetes módon a kutyák is követték a hordákat. A kuvaszhoz hasonló nagytestű pásztorkutyák sokoldalú használhatóságukból adódóan földrajzilag széles körben elterjedtek. Leszármazottjaik ma is megtalálhatók Észak-India, Afganisztán, Pakisztán, Irán, Észak-Afrika és a Magas-Tátra területén. Ezen kutyák életmódja, hasonlóan a vándorló törzsekéhez rendkívül kemény volt, szilárd szervezetet, keménységet és valószínűleg vadságot követelt. Az őrző képességekkel párhuzamosan érdekes módon e fajták vadászó hajlama is megmaradt. A kinológusok egy része éppen ezért az agarakkal némi rokonságot feltételez.

Az európai középkor kezdetén, az V. században az ősmagyarság az erdős övezetből a füves pusztákra húzódott. Az ott élő török pásztornépek állattenyésztési szokásai hatással voltak az ősmagyarok állattenyésztésére. Kialakult a félnomád jellegű pásztorkodás és megkezdődött a törzsek vándorlása. A magyarságra és pásztorkutya fajtáikra jelentős behatással lehetett a Mezopotámiából származó szabír nép, amelyet a mai kurdok elődeinek tekintenek. Őseink levédiai tartózkodásuk idején már minden bizonnyal kuvasz jellegű kutyákat alkalmaztak. A Volga-Káma-Urál déli része által határolt feltételezett őshaza, a Magna Hungária valamint Levédia és Etelköz hatalmas füves pusztáin az ásatások során számos nagyméretű kutya csontváz került a felszínre. Valószínűleg a Kárpát-medencében elődeink előtt élő keleti kultúrájú népeknek is voltak őrző kutyáik.

A nomád pásztorkodást folytató avarok, bolgárok, hunok, szarmaták és szkíták tarthattak az ősi kuvaszhoz hasonló ebeket. A 250 évig fennálló Avar Birodalom európai nagyhatalomnak számított, állattenyésztési kultúrája a térségben meghatározó volt. A VIII. és X. század hatalmas szárazságai azonban megrendítették a birodalom erejét, s az avar népességnek csupán kis hányada maradt a folyók közelében, a többség a Kárpát-medence területéről, az éhínség elől elmenekült. A kuvasz kialakulása szempontjából tehát a honfoglaló magyarság mintegy tízmilliós állatállományát követő, minden bizonnyal jelentős egyedszámú nagytestű őrző kutyáknak meghatározó szerepük lehetett. A kora Árpád-korban kialakult gazdálkodási szerkezet hosszú évszázadokra állandósult. A állattenyésztés az ártereken, a földművelés az ármentes területeken koncentrálódott. A jelentős ártéri és középhegységi erdők életteret biztosítottak az állatállományt veszélyeztető ragadozók számára, amelyektől azokat védeni kellett. A feudális társadalom vagyoni tagozódása folytán elszegényedő réteg is gyakorta dézsmálta a gazdagságot jelentő jószágot. A nagytestű pásztor ebek szerepköre tehát a védelem volt.

A fajta evolúciójának tanulmányozása szempontjából rendkívüli jelentőségű az 1978-ban Fenékpusztán megtalált kutya csontváz. A csontozat morfológiai jellemzői a mai kuvaszéhoz hasonlóak. Matolcsy János, aki az ásatást irányította, elsősorban a koponyaméretek alapján bizonyítottnak véli a megtalált leletben a kuvasz őst.
A kuvasz fajta őstörténeti alakulására hatással lehettek a keleti eredetű nomád népek kutyái is. A honfoglalást követően letelepedő besenyők, böszörmények és káliz népcsoportok szintén hoztak magukkal nagytestű őrző kutyákat amelyek hatással voltak a már ittlévő populációra.

A tatárjárást követően (1241–1242.), a XIII. század végén az állattenyésztés újra megerősödött. A lábas jószág ugyanis a jobbágyság magántulajdonát képezte már. IV. Béla által betelepített kunok és jászok pedig az ország lakatlanná vált területein ismételten megkezdték az állattenyésztést.

Az egykori nomád törzsszövetség emlékét idéző Kis- és Nagykunság az állattartás központi területeivé váltak. A letelepedő mintegy 40 000 kun család jelentős gazdasági és kulturális erőt képviselt. Új fajtákat honosítottak meg hazánk területén. Ekkor kerülhetett be szürkemarha őse, és minden bizonnyal egy komondor szerű kutya is a Kárpát-medencébe. A Kaukázus északi részén élt alánoktól származó jászoknak biztosan voltak a kuvaszhoz hasonló kutyáik, amelyek keveredtek a már itt élőkkel. A kutatók szerint a jász-kun betelepülés lehetett az utolsó nagy keleti vérfrissítés, amely a kuvasz populációra hatott.

A kun pásztorok önállósodó törekvése elvezetett a téli-nyári legelőváltós pásztorkodáshoz. A kuvasz az alföldi legelőkről így a hegyvidékre is eljutott és hatással volt a lengyel illetve szlovák pásztorkutya fajták kialakulására. A kuvasz jól tűrte a csapadékosabb, hegyi éghajlatot, így a Kárpátok és a Tátra vidékén gyorsan elterjedt.

Corvin Mátyás vélhetően felkarolta a fajta tenyésztését. A XV. században a pásztorkodás mellett hajtóvadászatokon is alkalmazták. A Mátyás uralkodása korában fellendülő marha kereskedelem ugyancsak kedvezett a kuvasz népszerűségének. A hajdúk a nagy állattenyésztő körzetekből, elsősorban az Alföldről széles hajcsár utakon terelték Buda felé a csordákat. Napi 20–25 km-t tettek meg. Bécsig egy hónapig tartott az útjuk. Az állatok terelésére, őrzésére bátor és fáradhatatlan kuvaszokat használtak. Egy-egy hajdú általában három kuvaszt vitt magával. A XVI–XVIII. században a csúcsidőszakot tekintve, évente 150 000 vágómarha is elhagyta az országot. A marha hajtások során jelentős volt az eladott kuvaszok száma is, amelyek aztán szerepet játszottak a hasonló fajták megalkotásában.

A XVIII századot gyakorta a legeltető állattartás fénykoraként jellemzik. Erre az időszakra esik a szilaj, a félszilaj és a kezes állattartás módszerének határozott elkülönülése. A szilaj tartásmód teljes évi kinn tartást jelent. A félszilaj általában Szent György naptól Szent Mihály napig tartó legeltetés. A kezes tartás a háztól történő napi legelőre járás. A legeltetés technikájának megváltozása pásztorkutya fajták szerepét is megváltoztatta.

A sporttenyésztés kezdete

A századforduló időszakában a magyar kutyafajták tenyésztése iránt fokozódott az érdeklődés A kuvasz első fajtaleírása 1905-ben történt, Buzzi Géza nevéhez fűződik. Tisztázódott a heves indulatokat kiváltó kuvasz és a komondor közötti különbség vitája. Megindult a rendszeres tenyésztés. Erdély és Felvidék elcsatolásával a legjobb minőségű kuvasz tenyészállomány Magyarország határain kívül került. Elsődleges cél ekkor a mennyiségi szaporítás volt. A minőségi szelekció a húszas években, Dr. Raitsits Emil munkájával kezdődött. A fajta standardját 1935-ben Abonyi Lajos, Anghi Csaba és Müller (Márki) Iván dolgozták át. A hazai állomány, a tenyésztésben felhasználva az Erdélyből visszahozott típusos egyedeket, a harmincas években már meglehetősen kiegyensúlyozott küllemű volt. A kuvasz Németországban, Svájcban, Hollandiában is kezdett népszerűvé válni. Magyarországon a falvakban beindult a szervezett tenyésztése. A fajta létszáma rohamosan nőtt, minősége azonban rendkívül változó volt. A szakmailag hozzáértő körökben szerencsére kialakult az ideálisnak vélt, szikár testfelépítésű, acélos, típusos, bátor kuvasz.

A második világháború a magyar kutyafajták közül a kuvaszpopulációt tépázta meg leginkább. A bátor, rendíthetetlen kuvasz gyakorta lett a gyilkos golyók áldozata.

A háború után kis létszámú, heterogén állománnyal indult a fajta regenerálása. Anghi Csaba a Fővárosi Állat és Növénykert főigazgatójaként létrehozta az „Állatkerti” tenyészetet. A fajta átütő nagy regenerálója azonban az 1953-ban Kovács Antal által létrehozott „Gyapjús” kennel volt. A hatvanas években több állami gazdaságban, így Hőgyészen, Agárdon, Lajtahanságban, Bábolnán alapítottak tenyészeteket, de ezek csak rövid ideig működtek. A kutya, különösen a kuvasz ugyanis a nagyüzemi tenyésztést képtelen elviselni.

A fajta különleges jellemzői és értékei

Nagytestű, bátor, kitűnő őrző-védő fajta. Idegenekkel szemben alapvetően bizalmatlan, általában egygazdás. Fiatal korában könnyen nevelhető, kétéves kor felett már nehezen idomul. Fehér színű, enyhén hullámos lefutású szőrzete szép és könnyen ápolható. Szőre különleges kezeléseket nem igényel. Ellentétben a komondorral, nyáron leváltja szőrtakaróját, vedlik. Feje rendkívül nemes, számos fajtabélyeget hordoz, mely jellemzőkkel biztosan megkülönböztethető a rokon fajtáktól. Népszerűsége az utóbbi húsz évben többször is változott. A legtöbb származási lap, 2386 kuvasz kölyök részére 1986-ban készült. Azóta sajnálatosan negyedére csökkent az évente született kölykök száma.

Talán tenyésztésében a 2000. év volt a mélypont, amikor is csupán 339 kuvasz származási lap készült. A Magyarországon időközben térthódított, külföldi fajtákat népszerűsítő kutyakultusz, a kuvasznak nem kedvezett és így méltatlanul háttérbe szorult. A populáció újbóli megerősödése csak komoly szakmai összefogással képzelhető el.

Bírálata során legfontosabb értékmérői: Szikárság, nemesség, típusos fej, szabályos végtagállás és mozgás.

A fajta fenntartója a MEOE Hungária Kuvasz Klub

Mészáros Mihály

54/b sz. FCI standard
KUVASZ

Származása: Magyarország
Felhasználása: Házak, birtokok, telepek és haszonállatok, továbbá személyek őrzése-védése.
Sport- és munkakutyának is alkalmas.
FCI besorolása: I. fajtacsoport Juhász- és pásztorkutyák. Munkavizsgára nem kötelezett fajta.
Rövid történeti áttekintés: Ősi magyar pásztorkutya. Elődei a honfoglaló magyarokkal kerültek a Kárpát-medencébe, akik nyájak őrzésére használták a ragadozó vadállatok és a rablók ellen. Az Árpád kortól a XX. század elejéig, fejlett vadászösztönét felismerve, előszeretettel alkalmazták vadászatra is. A pásztorkodás megszűntével eredeti alkalmazása is csökkent, bekerültek a falvakba és a városokba is.
Általános megjelenés: Erős, hullámos szőrű, nagytestű fajta. Tetszetős külseje nemességet és erőt sugároz. Testtájai arányosak, nem megnyúltak, de nem is zömökek. Csontozata erős, de nem durva. Izomzata szikár, ízületei szárazak. Oldalról a törzs és a végtagok a négyzethez közel eső téglalapot formálnak. Jól izmolt; szilárd szervezetű, élénk vérmérsékletű, könnyed mozgású. Külleme fáradhatatlan munkabírásról tanúskodik.
Fontos méretarányok:
A marmagasság százalékában:
Törzshosszúság: 104%
Mellkasmélység: 48%
Dongásság: 27%
Övméret: 120%
Fejhossz: 45%
Az orrhossz a fejhossz: 42%-a
A fülhossz a fejhossz: 50%a
Viselkedés és jellem: Bátor, félelmet nem ismerő fajta. A gondjára bízott személyeket, vagy vagyontárgyakat élete árán is megvédi. Önérzetes, rossz bánásmód esetén eldurvul. Hűséges, megbízható, gazdáját és környezetét szerető. Térigénye nagy. Igénytelen, ápolása egyszerű, a legzordabb időjárást is elviseli. A szeretet és törődést meghálálja.
TESTFELÉPÍTÉS
1. Fej: A kuvasz feje jellegzetes ék alakú, a testtel harmonizáló, tetszetős és nemes. Kifejezett erő sugárzik róla. Megnyúlt, de sohasem hegyesedő. Rokon fajtáitól leginkább a feje különbözteti meg. Jellemzően szikár – száraz. A kanoké valamivel vaskosabb.
Agykoponya:
Koponya: A fejtető széles, homloka enyhén domborodó. A homlok közepén kifejezett hosszanti árok húzódik.
Stop: A stopvonal enyhe lejtésű, tágan ívelt.
Arckoponya: Az arcorri rész széles, hosszú, és igen erőteljesen izmolt.
Orrtükör: Az orrhát egyenes, az orr egyenletesen keskenyedik, de sohasem hegyesedik el. Orrtükre tompa metszésű, fekete.
Ajkak:
Feketék, feszesek, a szájzugban csipkézett szélűek.
Állkapocs/Fogak: Fogazata erőteljes, szabályos és teljes, ollósan záródó.
Szem: Ferde vágású, mandula alakú, sötétbarna.
A szemhéjszél fekete, feszesen simul a szemhez.
Fül: A fejtető egyenes folytatásából vízszintesen ered, tőben megtört, felső harmaduk a fejtől kissé eláll, majd teljesen hozzásimul. Tompa V-alakot formáz. Figyelő helyzetben füle meglebben, de sohasem áll fel, és nem csavarodik.
2. Nyak: Tarkója rövid. Nyaka a vízszintessel 25–30 fokos szöget zár be. Erőteljes izomzatú, inkább rövid, mint középhosszú, nincs rajta lebernyeg. Kanokon a szőrnyakörv és a mellsörény kifejezett.
3. Törzs: A törzs, és a végtagok oldalról nézve a négyzettől csak kis mértékben eltérő, fekvő téglalapot alkotnak.
Mar:
Hosszú, és határozottan a hát síkja fölé emelkedik.
Hát:
Középhosszú, egyenes, széles, jól izmolt és feszes.
Ágyék: Rövid, feszes folytatása a hátnak.
Far: Enyhén csapott, gazdagon izmolt, széles, rajta a szőrzet dús, ami a túlnőttség látszatát keltheti.
Szügy: Síkja közepén előredomborodó a szegycsont gazdag izomzata miatt. Közepesen széles.
Mellkas: Mély, hosszú, és enyhén dongás.
Alsó keresztmetszeti vonal és has:
A has alsó vonala a mellkas alsó vonalának folytatása. Hátrafelé kissé felhúzott.
4. Farok: Alacsonyan tűzött, az enyhén csapott far egyenes folytatása, határozottan lefelé irányul. A vége enyhén felfelé hajlik, de nem kunkorodik, kiegyenesítve a csánkig ér. Izgalmi – figyelő állapotban legfeljebb az ágyék szintjéig emelheti.
5. Végtagok
Elülső rész:
Lapocka: Hosszú, dőlt, feszesen fűződik a mellkashoz, mozgékony.
Váll: A vállbúbok a szügy síkjába esnek, feszesek, jól izmoltak. Hosszú, dőlt, feszesen fűződik a mellkashoz, mozgékony.
Felkar: Középhosszú, jól izmolt, eleje és vége a törzs hosszanti síkjától egyenlő távolságra van. A felkar a lapockával 90 fokos szöget zár be.
Könyök: Száraz, szorosan a mellkashoz záródik. Az alá nem húzódik, de el sem tőle.
A felkar az alkarral 120–130 fokos szöget alkot.
Alkar: Arányosan hosszú, egyenes, tömör, szikár izomzatú, mely a lábtő felé erős inakban folytatódik.
Elülső lábtőízület:
Jólfejlett, feszes, száraz, inai acélosak.
Elülső lábközép: Arányosan rövid, szikár, az alkar és a lábközép által bezárt szög 165–170 fok.
Elülső mancsok: A mancsok kerekek, vagy kissé oválisak, feszesek. Az ujjak rövidek, lefelé íveltek, magasak (középen nem érintik a talajt), rugalmasak, szorosan zártak. A talppárna és az ujjpárnák rugalmasak, feketék. A karmok kemények, erősek, feketék, vagy palaszürkék.
Elülső végtagok állása:
Elölről nézve szabályos, ha a vállszöglet közepétől a talajra húzott merőleges vonalak egybeesnek a végtagok tengelyével és a mancsot a 3., 4. ujja között felezik. Oldalról szabályos, ha a könyökízület közepétől a talajra húzott merőleges a végtagok középvonalában halad a lábtőig.
Hátulsó rész:
Comb: Hosszú, széles, tömeges izomzattal feszesen fűződik a medencéhez.
A medence és a combcsont 90 fokos szöget alkot.
Térd: Terjedelmes, izmolt. A térdízületben a fel- és az alcombcsont 110–120 fokos szögben találkozik.
Alcomb: Hosszú, tömeges izomzata feszes inakban folytatódik a csánkig.
Hátulsó lábtő: Hosszú, széles, terjedelmes, száraz, inas. A csánkízület hajlása 130–140 fokos.
Hátulsó lábközép: Rövid, vékony, szikár.
Oldalról, és hátulról nézve is merőleges.
Hátulsó mancsok: A mancsok oválisak, az ujjak rövidek, szorosan zártak, feszesek. A talppárna és az ujjpárna rugalmas, fekete. A karmok feketék, vagy palaszürkék.
Végtagok állása: Oldalról szabályos, ha a térdízület a csípőszöglet alatt, a mancs a csípőízület alatt helyezkedik el. Az ülőgumóról a sík talajra bocsátott merőleges érinti a sarok-gumót. Hátulról szabályos, ha az ülőgumó közepéről a talajra bocsátott merőleges a végtagok tengelyével halad, a végtagok párhuzamos lefutásúak és a talajon közepes távolságra helyezkednek el egymástól.
6. Mozgás: Lépése hosszú, lassú. Ügetése gyakran oldalazó, vágtája tértölelő, lendületes, kitartó. A könyök a testhez simul, oldalirányú kitérés nélkül. A mozgás könnyed, ruganyos.
7. Bőr: Sok pigmentet tartalmaz, palaszürke, feszes. Az orrtükör, a szemhéjszél és az ajak fekete. A talppárna fekete, vagy palaszürke. Kívánatos a szájpadlás sötét színezete, de eltűrhető mély pigmentű tarkázottság.
8. Szőrzet: Szőrzete közepesen durva, hullámos, kissé merev és nem nemezesedik. A durva felszőrök aljában finomabb pehelyszőrök vannak. A fejet, a füleket, az elülső végtagok elülső, és oldalsó felületét, a hátulsó végtagok comb alatti tájait és a mancsokat rövid, 1-2 cm hosszúságú, egyenes lefutású, sűrű szőr fedi. Ugyancsak rövid, és sima lefutású az elülső szabad végtag elülső és oldalsó felületének, valamint a hátulsó végtag comb alatti tájainak szőrzete. A szabad végtagok hátulsó élén 5–8 cm hosszúságú szőrzászló van a csánkig. A nyakon szőrnyakörv van, amely a szügyre lehúzódva mellsörényt alkot, ez különösen a kanokon kifejezett. A törzs, a comb és a felkar szőrzete gazdagon hullámos, közepes hosszúságú (4–12 cm), sűrűn szőrtarajokat, forgókat alkot. A farok egész hosszában dús, hullámos szőrrel fedett, alsó felületének szőrzete a leghosszabb (10–15 cm).
Szín: Fehér, elefántcsontfehér megengedett.
9. Méret
Marmagasság:
Kanok: 71–76 cm; Szukák: 66–70 cm
Súly: Kanok: 48–62 cm; Szukák: 37–50 kg
10. Hibák
Az előbb említett pontoktól való minden eltérés hibának tekintendő, amely értékelésének pontos arányban kell állnia az eltérés fokával.
11. Kizáró hibák
• Felálló fül
• Előreharapás, illetve 2 mm-t meghaladó hátraharapás
• Kifelé, vagy befelé forduló szemhéjszélek
• Orrtükri, ajakszéli vagy szemhéjszéli pigmenthiány
• Fogak hiánya
• Kifejezetten erős stopvonal
• Gubancosodásra hajlamos, gyűrűs vagy egyenes, szálkás szőrzet
• Hosszú szőrrel fedett végtagok
• Nyugalmi állapotban is ágyéksíkja fölé emelt, és hátrakunkorodó farok
• Fentiektől eltérő szőrszín
Utólagos megjegyzés: A kanoknak két, teljes egészében a herezacskóban elhelyezkedő, szemmel láthatóan normálisan fejlett herével kell rendelkezniük.