A schnauzerek eredetét a drótszőrű pinscherektől származtatják, melyek koruk szívós, kitartó munkakutyáinak számítottak. A ma ismert schnauzer felmenői a XVII-XVIII. század Badeni és Bajor Nagyhercegségek, valamint Svájc északi részének kocsisai, lovászai mellett teljesítettek utaskísérői szolgálatot. Bár üdítőt és sósmogyorót nem szolgáltak fel, hatékonyan tartották távol az útonállókat gazdáik értékeitől. Mindemellett juhnyájakat és marhacsordákat is kísértek – hasonló szellemben –, és munkájukhoz az istálló rágcsálómentesítése is hozzátartozott, ami a nemritkán 30-40 kilométeres távolság megtétele után különösen megerőltető feladat. Ráadásul a kopaszfarkú kártevők, különösen a patkányok – mintha generációkon keresztül a „Legyőzhetetlen wutáng” c. filmen nevelkedtek volna – méretüket meghazudtolóan gorombák és harciasak tudnak lenni, legfőképp, ha életüket veszély fenyegeti. Mindebből könnyen kitalálható, hogy a snacik pofáját és szemöldökét borító sűrű szőrzet egyáltalán nem pusztán „divatkellék”…

A fajta erényeire később az arisztokrácia is felfigyelt, és a schnauzer hamarosan már elegáns hátaslovak mellett kísérte nemes gazdáit. Kiállításon az első pinscherek 1879-ben jelentek meg. Egy évvel később született meg a standard, mely a vas- és ezüstszürke mellett még engedélyezte a rőt- és szürkéssárga, sárgásbarna színeket is. A fekete szín csak jóval később jelent meg. Az óriás schnauzer csak valamivel később, 1909-ben tűnt fel a müncheni kiállításon, és akkora sikert aratott, hogy még abban az évben megalakult a Müncheni Schnauzer Klub. Itt érdemes megjegyezni, hogy az óriásokat – melyeket a schnauzer család legfiatalabbjának tartanak – feltételezések szerint flandriai bouvier és fekete színű német dog bekeresztezésével alakították ki. Állítólag egyes kennelekben óriás uszkárokat is felhasználtak a fajta méretének növeléséhez.

Dr. E. Harms, aki fokozott figyelemmel kísérte az óriás schnauzer kialakulását, a fajta születését 1910-re tette. A szálkás szőrű pinschert 1917-ben nevezték át hivatalosan is schnauzerré, mely név vélhetően a német „Schnauz”, azaz bajusz szóból ered. A fajta igen népszerűvé vált, és az első világháborúba küldönc- és mentőfeladatokat ellátó hadikutyaként masírozott. A háborút követően s schnauzerek száma jelentősen visszaesett, de ahogy az már lenni szokott, egy lelkes csapat megmentésükre indult. Nagy szerencséjükre a bajor hegyvidék falvaiban igen jelentős és homogén állományra leltek, így az óriás schnauzer megmenekült a kihalástól. Jó német szokás szerint aztán a fajtát 1926-ban hivatalosan szolgálati fajtának minősítették, és ettől kezdve szigorúan megtiltották a közép- és óriás schnauzerek keresztezését, majd 1950-től kezdve a fajta minden addigi népszerűségét felülmúlva meghódította a világot.