Az airedale terrier középnagy, sportos, temperamentumos, állandóan vidám és vállalkozószellemű kutya. Szőrzete drótos, durva tapintású, enyhén hullámos, fekete, fényes nyereggel és vörösesbarna szőrzettel a fejen, mellkason és a végtagokon. Az airedale terrier nem vedlik, de szőrzetét rendszeresen trimmelni kell. Ideális családi kutya, szereti és igényli a nagy sétákat, az időjárás minőségétől függetlenül. Kiválóan alkalmas munkakutyának, kiképzéstől függően lehet kiváló vadászkutya, vakvezető vagy akár szánhúzó is. Viszonylag későn érő típus, kb. kétéves korára válik csak igazán felnőtté. Ifjúkorában különösen szükség van kutyánk nagyvonalú, de konzekvens nevelésére, ugyanis az airedale terrier, megejtő báját és intelligenciáját bevetve, szívesen próbálja keresztülvinni saját elképzeléseit. Viszonylag egészséges fajta, akár 12-13 évig is hűséges kísérője gazdájának.

Az airedale a terrierek legnagyobbika – a terrierek királya – a maga  58 centiméteres marmagasságával. Jó 100 évvel ezelőtt, az angliai Yorkshire grófságban alakították ki az ott megtalálható kutyákból, célzott válogatással, hogy a környék sajátosságaiból fakadó feladatok elvégzésére alkalmas fajtát teremtsenek. Az airedale terrier ma is meglévő sokoldalúságát, hajlamait könnyebben megérthetjük, ha ismerjük a korabeli tenyészcélokat.

Yorkshire grófság Aire folyója a 700 méter magas, legelőkkel tarkított Pennine hegységben ered, s egy szénben gazdag iparvidéken, az Aire völgyében folyik tovább, hogy az Ouse-ba torkolljon, utolsó 60 kilométerén hajózhatóvá szélesedve. Az itt élő bányászoknak, vadászoknak, farmereknek és állatkereskedőknek olyan egyszerű, kemény, ügyes és sokoldalú kutyára volt szükségük, melyet nyugodtan alkalmazhattak bármilyen célra, mely egyaránt volt kiváló vadász vízen és szárazon, a fácán mellett megfogta a patkányt is vagy akár képes volt marhát terelni. A környék korabeli kutyái persze még nem rendelkeztek egységes külsővel. A fajta kialakítása során valószínűleg felhasználták többek között az otterhoundot, a bullterriert, az Old English terriert, sőt talán a gordon szettert is, utóbbit a szőrszín és az apportkészség javítására. Idővel az Aire völgyében egyre egységesebb lett a kutyaállomány, s a kialakulóban lévő, sokoldalú és megbízható új fajta egyre távolabbi tájakon is támogatókra talált. Munkakutya mivolta miatt hívták egyszerűen „working terriernek” is vagy a kisméretű, de akkoriban szintén dolgozó yorkshire terrierhez hasonlóan „waterside terriernek.” A grófságban fekvő Bingley városának nevét is viselte egy ideig a fajta, majd elsőként 1878-ban dr. Gordon Stadles bíró nevezte airedale terriernek. 1881-ben Shaw író és kinológus a következőket írja egyik könyvében: „Az airedale terrier az Aire völgyében fekvő települések univerzális kutyája. A vízivadak minden fajtájára használják, de hasznos segítsége a csapdát állító orvvadászoknak is, hiszen parancsra, minden hang nélkül kutatja át a sövényeket és bozótosokat, hogy a meglapuló nyulakat a hálókba hajtsa.”

1957-ig az volt az általános nézet, hogy az első kutyakiállítást 1859-ben tartották Newcastle-on-Tyne-ban. További kutatások azonban kiderítették, hogy e kiállítást már egy jó évtizeddel korábban megelőzte a szintén angol Clevelandbeli show, ahol terriereket, társasági (toy) kutyákat és spánieleket mutattak be. Az 1840-es években több kiállítást is rendeztek ugyanezen fajtáknak, s akkoriban gyakran előfordult, hogy a kiállítást követően a terrierek gazdái még egy patkányfogó versenyen is részt vettek aznap kutyáikkal. Az első champion kiállítást Birminghamben tartották 1859 decemberében, egyelőre csak vadászkutyáknak. A következő években azonban már terrierek is indulhattak. A hamar népszerűvé váló kiállításokon minden kutyatulajdonos részt vehetett, nem volt még semmilyen irányító szervezet, így a helyzet olykor felettébb kaotikussá vált. 1873-ban végre megalapítják az Angol kennel Clubot és megnyitják a törzskönyvet. Az első kötet a maga 600 oldalával 4027 kutyát regisztrál, de ebben még hiába keressük az airedale terrier nevet. A fajta korabeli példányai ekkor még a drótszőrű terrierek egyikeként szerepelnek a „non-sporting” csoportban. (A másik csoport ekkor a „sporting” kategória.) A következő kötetben már megtalálható az önálló terrier csoport is. A „sporting” szó jelen esetben a vadászatot jelöli, ezért is furcsa, hogy a terrierek kezdetben miért a „nem vadászó” kategóriában szerepeltek.