Az ásatások során talált kôszerszámok arra utalnak, hogy Japán területén már több mint 15 ezer évvel ezelôtt éltek emberek, akiket vadászataikban egy spicc-típusú kutya segített. Tízezer éves leletek bizonyítják e kutyák létezését, melyek egyaránt megtalálhatóak voltak az Északi Sarkon, Korea és Japán területén, Kínában, Indonéziában és Ausztráliában. Az észak-amerikai jégtáblák olvadása világszerte jelentôs változásokat okozott. Japánban az emelkedô vízszint szigetek láncolatát alakította ki a mai Japán tenger térségében. Mivel e szigetek közötti közlekedés elég kezdetleges volt, ekkor kezdhettek differenciálódni az addig egyforma spicc-típusú kutyák. Az idôk során mindegyik idomulni kezdett szûkebb környezete vadászati feltételeihez.

A kereskedelmi utak Hokkaido és Karafuto ainu lakosait Szibériából és Mongóliából érték el. Délen a japánok Koreával harcoltak és kereskedtek, de legfôbb partnerük a már létezô kínai birodalom volt, kereskedelmi kapcsolataik 2500 éves múltra tekintenek vissza. Kína lenyûgözte a Japánokat. Többek között átvették a kínai írásmódot és a rizstermesztés technikáját. Az arisztokrácia körében kedvelt állat és egyben gyakori ajándéktárgy volt a kutya. A kínaiak sok négylábút küldtek Japánba. Ezek különbözô típusúak voltak, a chin ölebtôl a vadászsólymokkal együtt dolgozó vadászkutyákig. A kínaiak használtak például egy a mai salukira emlékeztetô, de annál zömökebb és szôrösebb kutyát. Ezek a típusok Kínába kétségtelenül a karavánokkal érkeztek a Közép-Keletrôl és Európából. Bár a japánok sok mindent átvettek Kínától, történelmük jelentôs részére az elszigeteltség jellemzô.

A XVI. század fordulóján a jövedelmezô selyemkereskedelmet közvetítôk vették át, óceánjáró hajókkal. A portugálok, jezsuita misszionáriusaik kizárólagos felügyelettel rendelkeztek. Általuk európai kutyák kerültek a japán udvarhoz. 1615-ben egy holland óceánjáró szenvedett hajótörést Japán partjainál. Ezen a hajón volt kormányos a James Clavel regényébôl ismert William Adams, aki egyetlen nyugatiként elnyerte a szamuráj címet. Tokugawa sóguna, Leyasu megszerette a hollandot, Anjinnak, kormányosnak szólította. Ieyasu Tokugawa uralma alatt Japán egy idôre elveszti elszigeteltségét és megnyitja kikötôit más európai országok hajói elôtt is. A nyugatiakkal természetesen kutyák is érkeztek, melyeket kari inunak, idegen kutyáknak hívtak. Ieyasu sógun korabeli tudósítások szerint 60–70 ilyen kutyát is tartott szarvasvadászatra. Ha az idegen kutyák iránti érdeklôdés egy kis tenyésztési kedvvel párosult volna, az az ôsi fajták eltûnését jelentette volna.

1635-ben azonban Japán ismét visszasüllyed a nemzeti elszigetelôdésbe. 1640-ben Ieyasu fia és örököse bezáratta japán kikötôit, Yokohama kivételével, a külföldi országok hajói elôtt. Csupán Mongóliával, Kínával és Koreával tett kivételt. És ez az elszigeteltség 200 évig tartott, Perry amerikai admirális partraszállásáig a Tokiói öbölben.

Ezt követôen azonban Japán a másik végletbe esett: az emberek lázasan érdeklôdni kezdtek minden után, ami külföldi, fôleg a nyugati világra összpontosítva. Honshu északi hegyeiben európai bányamérnökök kezdtek dolgozni, magukkal hozva kutyáikat is. Honshu Akita tartomány része, melyet az 1800-as években Dewának hívtak. Ez a terület, távol a nyugati part városaitól, barátságtalan, hideg, hegyes-völgyes tartomány, ahol elsôsorban vaddisznóra, szarvasra és medvére vadásztak. Egy régi nemes, valószínûleg a Sanehide család leszármazottja, mikor kiesett Ieyasu Tokugawa kegyeibôl, Akita tartományban talált menedéket, ahol kutyákat kezdett tenyészteni speciális vadászati célokra. Ez lehetett a nagy japán vadászkutya tenyésztésének kezdete. A vidékkel ellentétben, Japán sûrûn lakott városaiban általában az ôsi típusok és a külföldi kutyák keverékébôl származó ebeket tartottak. A japán chin kivételével ezek egyike sem maradt fenn önálló fajtaként